Kedves Olvasóm!
Mindig ugyanaz. Mindig új köntösben. Újabb rétegek, hagymahéjak. Már megint az idő. A halasztás.
Egy pszichodráma-játék vezetett a felismeréshez: egy-egy életpillanatra bizony elfeledkeztem legfőbb erősségemről és gyengeségemről is. Elfeledkeztem arról, ami az erőforrásom – az önreflexióról, a szembenézésről. Önismeret – a gyengeségek és erősségek beismerése. Az őszinteség, az önfeltárás.
Nem tudok egyedül dolgozni. Nem tudok végrehajtani. Halasztok. Hezitálok. És néha a döntéssel is hadilábon állok. Hogy mondhat ilyet egy vezető? Hogy lehet így sikeres?
Mintha tíz évvel ezelőtti gondjaimmal küzdenék… Mintha tíz évvel ezelőtt ülnék a felsővezetői coachomnál, akivel azon dolgozunk, hogy irányt találjak. Irányt magamnak, a cégemnek, az életemnek. Hatékonyabban. Jobban. Boldogabban. Akkor még nem tudtam – talán az IKIGAI-t kerestem.
Bizonytalan, önkritikus emberből erős, önreflektív emberré váltam. A változás és fejlődés – még ha távolról nézve exponenciálisnak is tűnhet – közelről nézve sosem egyenes vonalú. Hullámhegyek és -völgyek váltják egymást, és mindezt átszövik a saját, értéket hordozó transzgenerációs mintáim. A belső hangok drukkolnak – ki-ki a maga oldalán – minden felmenetben és lejtmenetben.
Önreflektív vagyok. Alacsony kontrolligényem van. Magas a bizalmam mások felé. Nagy szükségem van kényelemre, autonómiára, szabadságra. A tenerifei elvonulásomon megélt minőségi énidő, az újfajta munka–magánélet-egyensúly, majd később a pszichodráma csoportélmény mutatták meg a kiutat abból az állapotból, amit korábbi mintáimból oly jól ismertem: a halogatásból, a megtorpanásból, a tehetetlenségből. Alattomosan visszakúszott. Már megint ugyanaz.
A felhalmozódott – tudatosan alulpriorizált – dolgok csendesen, de határozottan elszívják az energiámat. Ezért tudatosan elkezdtem felgöngyölíteni ezeket a szálakat. És megláttam: nem kell mindenre egyedül megoldást találnom. A „lusta, kényelmes, hanyag” családi örökséget más perspektívából, hatékonyságkereső, erőforrás-optimalizáló, alacsony kontrollú csomagra cseréltem a vezetői coachingjaim során. Ez képessé tett arra, hogy olyan vezetőként működjek, aki látja az emberekben a potenciált, képes delegálni, és coaching szemlélettel kísér.
A hullámvölgyben azért fordulok coachhoz, hogy láthassam, amit még nem látok. A hullámhegyen azért, hogy ne felejtsem, amit már egyszer láttam. Közben egyre jobban ismerem magam, és azt is, hogyan kapcsolódom a környezetemhez. Így vált számomra az önismereti executive coaching
Sok lépést tettem ismét a változás irányába: azokon a területeken, ahol mások hatékonyabbak nálam, bátran támaszkodom rájuk, hogy én azokra a feladatokra koncentrálhassak, amelyek valóban az erősségeimre épülnek. Ezek közé tartozik például a rendszerszintű összefüggések átlátása, az emberek és projektek összekapcsolása – hogy egy vízió kézzelfogható valósággá váljon. Ahhoz, hogy ebben még stabilabban álljak, én magam is vezetői coaching folyamatban veszek részt. Ez nemcsak abban támogat, hogy még tisztábban lássam a saját utamat, hanem abban is segít, hogy még hitelesebben kísérhessek más vezetőket a fejlődésükben.
A munka–magánélet egyensúlya tehát nem csupán a pihenés és a munka helyes adagolásáról szól, hanem arról is, hogy őszintén szembenézzünk azzal, mi az, amit elengedhetünk, miben érdemes változtatni, és mi az, amihez új erőforrásokat érdemes mozgósítani.
És a legfontosabb: segítséget kérni nem gyengeség, hanem tudatosság.
