Year Compass

London, szokásos üzleti út. Fuerteventurai elvonulás, kiengedés, aktív pihenés.
Akkor még nem is tudtam, milyen okosan kezdtem az évet. 
Tavasszal szinte megállt a világ. Csak a pénzügyi- vágtatott lefelé.  
Bent a szobában mégis hetekre felgyorsult minden, a részvényekre sem figyeltem, annyi tennivaló volt a kb 6,5 hüvelykes világomban.
Elfáradtam, fulladoztam hamar.
Majd kiléptem a szobából, a lakásból az utcán túlra, a természetbe, a végtelenbe, levegőt kapni, töltődni, olyan sebességre kapcsolni, amely illeszthető és összeegyeztethető a hirtelen padlófékes külvilággal.
 
Ott indultam újra, szépen lassan, inkább csak ülve vagy sétálva, esetleg két keréken.
 
Annyira és annyit, amennyi ment, amennyi belefért, amennyi jól esett.
Mert elég volt. Elég volt a túl gyorsból és a túl nagy kontrasztból. Mert semmi sem történik, ha megállunk, és ha nem rohanunk  tovább.
 
Úgy voltam, éppen csak egy leheletnyivel gyorsabban, ahogy a világ állt, ahogy az utca aludt. Épp a természettel megegyező sebességgel.
 
Így lett szép 2020. Így lett nekem a legszebb egy-egy pillanata, amely a totális dermedtségből vánszorgott tovább, és én jelen voltam.
Így hozott megújulást. Régi szokásokból, berögzöttségekből kilépve, új szükségletekre ismerve. Egyfajta új önmagamra ismerve, apróságoknak örülve, pillanatokat megélve. Lélegeztek a fák. Lélegeztem a fákkal. Levegőt  kaptunk.
 
Talán a leglassúbb és legszebb tavaszt láttam. Percről percre. Elmélkedős, figyelős, érzős tavasz.
Majd csak eljött a nyár, beindult a város, riasztó volt a korábban imádott tömeg.
Hamar megszoktam, legalábbis azt hittem, végül is újra jó volt, vidám és meleg.
Már megint végtelennek hittem, elfeledve minden bút, csalódást, véget.
 
Határon innen volt idén ugyanilyen jó.
Ezt koronázta a szeptember, ami életem leglassúbb szeptembere volt, mintha megállt volna az idő, többször meglepődtem, azt hittem tíz nappal előrébb vagyunk és ráeszméltem, hogy nem, még csak...óriási volt az öröm az eszmélésnél, időnyereségnél.
Úgy éreztem sosem múlik el. Mintha ötven napig tartott volna. 
 
És most eszmélek csak, ez az én sebességem. Ez az én időm. 2020. Az én szeptemberem: az indulás, megtorpanás, rohanás, leeresztés, észlelés, eszmélés, megpihenés. Szép és reményteli volt.
Majd valahogy az ősz begyorsult, beborult, munkával teli lett, talán újra a régi normál?
Döntést, lépést és teret hozott. Távolságot a családtól és önmagamtól. De begyorsult és fárasztó lett, hátfájdító és magányos.
 
Hogyan tovább? 
Jó volt így? 
Ugyanígy?
Ez az év más volt, mint a többi.
Tényleg más volt?
És a következő más lesz?
 
Mi az ami az idei évben ismerős az eddigi életemből?
Lehet, hogy nem is annyira különbözik a többitől?
Ha ilyen lenne az egész életem, elégedett lennék vele? 
Mennyire lennék boldog?
 
Alig egy nap van az évből.  Az év utolsó napja, hogyan lehetne ez igazán jó, jobb vagy akár a legjobb?
Számít? Vagy úgyis jön egy másik utána?
Vagy számít, mert ez a nap utoljára van itt, és örökre elmúlik? 
Minden nap számít.