Vasárnap

Ebéd után, a kávéval ülök az erkélyen a könyvemet olvasgatva, néha elkalandozva, elmélázva. Bentről az ismerős családi hangok, kislányom csivitelése hallatszik ki, felülről a madaraké, távolról a város, közelebbről meg a ház zaja. Nyugis, kellemes, semmi különös.

Egy fúrógép hangja sivít fel, és hirtelen egy érzés önt el; egy szempillantás alatt vagy húsz-huszonöt  évet repülök vissza az időben. A múltban vagyok. Vasárnap van. Talán apám fúr és anyám is ott van, otthon az egész család. Egyszerre vagyok a házban, a kertben, nyitott ajtókon kúszik be a tavasz, szagolom az eget és a napot. Öcsémmel játszom. Vasárnap van. 

Ismét a jelenben, most is, újra vasárnap van. Kérdések cikáznak: Meddig határozza meg az életemet ez a gyerekkori emlék, a hozott anyag? 
Csak azért érzem most jól magam, mert gyerekkoromban ebben voltam? Tényleg jó ez az emlék, és tényleg jó most is, függetlenül a hozott múlttól? Igazán jó volt ez akkor, vagy csak ez volt az akkori legjobb, nem is volt jó, hanem csak megszépült? Jó most is, vagy csak a múlt meghatározottsága által jó? 

Jól vagyok, és talán még jobban attól, hogy eszembe jutott, hogy vasárnap van. Időtlenül. Még mindig és újra.

Három felé válik az idő. Megáll. A jelenben vagyok. Majd becsukom a szemem és csak elmerengek az érzésben, a most és az akkor megélt “családi vasárnapi érzésben”.

Közben az agyam kutat a múltban, pörög az akkori események filmje is, egyre több emlék képe tárul elém. És az idő is telik, már a jövőben vagyok, eltelhetett pár perc, kettő vagy tíz, nem tudom. Sokat időztem a jelenben, a mostban, és az örökre bennem lévő vasárnap érzésben.