Sziszifusz öröksége

Nem feltétlenül küzdeni kell ellene, hanem felismerni, és a nem kívánatos, terhes részein változtatni. Van, amelyik adott és talán örök, van, amelyik még hasznos is lehet, többsége azonban komoly munkával ugyan, de megváltoztatható.

Ha felismerjük, akkor szabad akaratból alakítható, formálható, megváltoztatva a szintén régről jól ismert következményt, amelyet sok-sok éve ugyanaz a követett minta, működés okoz. 

Visszaemlékszem, ahogy apámmal közös kalandba keveredünk:

Egy villanásnyi kép, majd egy gondolat, érzem, hogy fontos szimbólum. 

Apa és fia közös projekt; vérembe ivódik a közös együttlét öröme, tanulok, vele vagyok, együtt vagyunk.
„Nézd, járok, nézd, olyan vagyok, mint te, nekem is megy.”

Apunak új projektje van....:

Fel sem merül még akkor, hogy ellenálljak a meghívásnak: “Találtam egy követ” - mondja, “vigyük haza!”
Talán hagyomány, hogy ha köveket találunk, elcipeljük ide-oda.

Apám talált egy követ, de nem is akármilyet. 
Egy nagyobb kő az, amit kiszemelt egy téren és arra gondolt, hogy a nagy kő sziklaként fog ékeskedni a kertünkben.

Apám és a nagy köve. Apám és a kövei. Apám, mint Sziszifusz, aki mindig újabb köveket görget. Munkák, tervek. Soha véget nem érő rendrakások, soha be nem fejezett építkezések, felújítások.

Én is ezt csinálom, biztosan máshogy, én sosem vagyok igazán elégedett, sosem nyugszom meg, mindig van egy olyan feladat, egy olyan személy vagy helyzet, aki, ami kihívást jelent. 
Kihívást, amely előrébb visz, amely leginkább egy intellektuális szikla, óriási kő, tanulás.

Innen indul az eszmefuttatás, az önreflexió, innen, hogy miért is vagyok nyughatatlan!

Miért is teremtek magamnak olyan szituációt, amelyben kevésnek, kicsinek érzem magam, hülyének, olyannak, aki még nem tud eleget.

Üdvös és értékes belső drive, húzóerő.

„Tudásom ne homályosítsa el éleslátásom” (idézve a nagyoktól), vagy „Jó pap holtig tanul”, illetve „Minél többet tud valaki, annál jobban tisztában van vele, milyen keveset is tud, ért a világból”, hogy a legismertebb és már gyerekkoromban is sokat hallott mondásokat idézzem.
Igaz mondások, örök motiváló erő. Tanulás, fejlődés, kíváncsiság, ennél többet nehéz örökségül adni.

Mivel jár a másik oldalon?

Örök nyughatatlanság és elégedetlenség. 
Nem lehet megpihenni. Nem tudok megpihenni, elégedetten hátradőlni. Jó is lehetne ez, közben mégiscsak fejlődöm korábbi önmagamhoz képest, amit néha jó lenne megünnepelni, és adott keretek között használni, kamatoztatni.

A feladat és kihívás, amit állítok magamnak, mindig intellektuális, ez pedig szülői, még inkább apai üzenet.
És innen pedig - a sziszifuszi példa és szimbolika alapján - beugrik apám óriás köve, mini sziklája.

Már megint őt csesztetem, már megint Ő! Szegény, nem igazságos!  Hiszen, még jó, hogy ő fontos; alapvető, kiindulási és igazodási pont, bennem van, én vagyok.

Újabb emlékkép a lelkiismeretfurdalás és önvád nyomán:
Sarokba szorítva, leleplezve, kicsit szégyenkezve üldögéltem a családi asztalnál - alig pár hónapja -, amikor rövid, a családi mintákat feltáró, szerep, viselkedés és kapcsolat dinamikai elemzésemet a család több tagja finoman visszautasította, hogy jó-jó, érdekes, de sok, terhes, és egyébként is mindig ugyanaz a személy lesz az elemzés célpontja. 

Szégyelltem magam és sajnáltam őt, akkor és ott is. Már megint ugyanaz a személy, mindig Ő.
Magamban tettem fel a kérdést, belső gondolatként kúszott tovább...tényleg mi a baj velem? Miért mindig Ő?
Apakomplexus, kaptam meg tőle is a vádat sokszor.
Pár év terápia után már csak ténynek hallom.
Lassan, büszkén vallom, szeretettel átitatva engedem át magamon a címkét és emlékekkel gazdagon pillantok egyszer majd fel (rá).

Az ebédlőasztalnál megosztani, a család előtt, vele való raportként is, csak az azonosulást gondoltam vállalhatónak és értékesnek:
“Na, most meg én érzem azt, amit Papa szokott. Mindenki engem támad”
Mártírok. Összenevettünk. Meglett a raport.

Akkor a legnagyobb mártír talán az öcsém, vagy a legkitartóbb...azóta se mondta el álmát, amit akkor úgy értékelve, hogy nem kap elég figyelmet, félbehagyott, és mindez családi mintázat elemzést indított el bennem.

Beugrik, hogy az igazság és leleplezés, a belső szégyen, ragyogó, büszke és egyenes derékkal vállalható, szeretetteli is lehetne:

Csak ennyit mondanék most, mint a kis csalással visszalapozható szerepjáték könyvek olvasásakor, amikor újraválasztunk.

Igen, igaz, valahogy mindig Ő.
De ez természetes. Belőle vagyok. Fontos viszonyítási pont, referenciaszemély. Az egyik legfontosabb. Minden belőle ered, és oda tér vissza nekem. Nehezen szabadulok ettől. Talán nem is kell. Szinte összenyom teherként, pedig csak örökség. Színes és gazdag. Lehet belőle válogatni. Csak egyszer jussak a végére a rendrakásnak...

Felé fordulnék, átölelném és mondanám, hogy hiszen fontos vagy és szeretünk...szeretlek.
(csak -Tudod- nem bírom a közelséget és annak hiányát. Nem bírom a szeretetet és annak nem megélését. Nem bírom ezt elmondani, inkább csak hallgatok, szégyellem magam, kicsit fáj, és esetleg bántalak. Legalábbis úgy tűnik bántalak. Rugdalózva, lágy, szeretetteljes fájdalmat okozva, annak, akit elérek. Elsőként mindig magamnak.)

Komplex örökség. Sziklákat görgetek én is. Sziszifusz vagyok én is.
Sosem érek a végére, sosem pihenek meg, sosem örülök, sosem ünneplek. Igaz is, semmit sem tudok. Mindig van mit tanulni, mindig van mit fejlődni - és ez jó - mindig van tovább.

Az én hegyem a tudás, tanulás. Elismerés, siker, feladat, munka, a bizonyítás, hogy elég jó vagyok. Elégedettség, boldogság, "jóság" az élet az én hegyem.

Az én kövem a dolgaim, a cégeim, a feladataim, ötleteim, kapcsolataim, amiket görgetek, alakítok, építek, újrakezdek, vagy vonszolok, húzok, tolok.

Görgetem. Próbálkozom, csinálom, halasztom, beleunok, kicsit elengedem, de sosem igazán, majdnem befejezem, de sosem teljesen.

Majd megkapom, hogy nem jó, elrontottam, nem sikerült, majd jön az újabb ötlet, feladat, ami kell ahhoz, hogy elhiggyem, jó vagyok.

A sok újrakezdés, a sok nem befejezés, a sok új feladat, kihívás. Rengeteg energia és idő.
Fókusz nincs, csak sok minden, sok fölös kör, fáradtság, kimerülés, túlterheltség, halasztás, csúszás, energia és időprés.

Az eredmények, amelyeket egy-egy újabb kihívás többé kevésbé történő befejezése hoz, nem elégít ki, nem ünnepeltetik meg. Ezek megtételére, megemésztésére, kiélvezésére, a megpihenésre nincs is elég idő, hiszen van egy újabb kő, amit görgetnem kell, sőt párhuzamosan talán több is általában.

Pedig lehetne megpihenni, amikor fent vagyok a hegy tetején. Kiélvezni a fent létet. Egyszer az a kép, amiben pihenhetnék, valamiért cél vagy álom volt, mindennél fontosabb, áhított. Akkor meg? Akkor most, hogy ott vagyok, miért nem számít? Miért nem teljesítmény? Miért nem ér semmit?

Mert van más, feljebb, előrébb, aki többet tud, többet ért el. Csillogóbb, fényesebb kővel ékeskedik. 
Én meg, bizonytalan irigykedő, az újabb célról, vágyott kielégülésről és elégedettségről áhítozva kezdek ismét a kő görgetésébe.

Talán fel sem érek a pihenő helyre, pedig milyen jó lenne minden kapkodást és türelmetlenséget mellőzve, lelassulva, átgondolva végre a hegy tetejéig görgetni, (vagy éppen teljesen elengedni?) felérni, befejezni és megpihenni. 
Ráülni, megölelni, megérezni, megérteni.

Mi történne a hegyen, ha felérnék?
Mi történne, ha megállnék most és visszatekintenék a mögöttem lévő hegyekre, ahova már feljutottam?

Tábort verni pár napra, és számot vetni. Leállítani a folyamatos idő és energia igényt, ezzel megszüntetni a prést. Talán eltűnne a határidő, igy nem lenne honnan elkésni.

Elengedni az akarást, küzdelmet kis időre, és elmélyülni.

Talán értelmet nyerne az örökös harc, küzdés, görgetés. Talán, ha megállnék, ránéznék az útra, értelmet, lényeget és fókuszt találnék. 
Ha megpihennék, energiát és időt nyernék. Pontosan annyit, amennyit rászánok. A célt, a korábban kitűzött cél mélyebb értelmében és igazságában, egy új értelem, nézőpont, időérzékelés együttesében találnám meg.