Céltalan

Nem állítok célt, hogy ne kelljen teljesíteni. 
Így nem bukhatok nagyot.
Ügyesen kerülöm a cél meghatározását. 
Maradok inkább a céltalan.
A magában csendben vagy csak elfojtott vágyakozó.

Nem mondom ki a vágyaimat, mert nem hiszem el őket. 
Maradok inkább örökké kicsi, elnyomott, megnyomorított.
Maradok inkább a vágyak nélküli.
A magában csendben, vagy csak a ritkán álmodozó.

Nem mondom ki álmaimat, mert álmodni is félek.
Maradok inkább örökké a földön, a sárban ragadva, béklyóba kötve, a csupasz valóságomban.
Maradok inkább álmok nélkül, éberen alvó.
A magányban álom nélkül szunnyadó.

Nincs cél, vágy, nincs álom.
Könnyebb így, hogy ne legyen tét, kockázat, felelősség. 
Van, hogy még vágy sincs, csak szimplán a véget várom, túlélek, a megváltásban bízom, meghalni születtem. Szenvedek, döglődöm, mióta eszméltem.

Hogy küzdeni se kelljen, vagy éppen mindig csak ugyanúgy vívjam csatáim, nincsen cél.
Ha lenne cél, az sem lesz elég nagy vagy igazi. Energiát is csak abba teszek, hogy ne menjek arra, amerre mindig is mennem kellett volna.

Mást vádolok. Mások tehetnek róla. Mások tették ezt velem. Ahogy ezt először kimondom, másnap már én teszem magammal ugyanezt. Magam teszem magammal, mert könnyebb ebben az illúzióban ringatni magam, hogy nem ÉN voltam.

Nem én voltam addig, amíg nem én vagyok.
És nem én teszem.
Ha elismerem, hogy én vagyok, és csak én tudok változtatni, akkor már mindegy is, hogy ki volt, lehettem volna akár ÉN is egyedül mindennek az oka, változtatni úgyis csak én tudok. Gyógyulni persze “kell”, mert gyógyulni jó!

Nem én voltam az, nem én vagyok a hibás, de meddig?
Mondjuk máig? Mondjuk azt, hogy máig. Mától én vagyok a hibás,  illetve a felelős, ha úgy tetszik, a létező egyetlen, aki változtathat.

Vannak, akik azt mondják elég.
Nem hirtelen, csak szép lassan.
Elég, hogy félek, milyen hosszú ideig tartott bátorrá válni. 

Elég, hogy szenvedek, milyen régen nem merek sírni. 

Vannak, akik abbahagyják a szenvedést.
Vannak, akik abbahagyják a mások okolását.
Vannak, akik elkezdenek hinni.
Vannak, akik elkezdenek változtatni.
Vannak, akik fel mernek állni.
Vannak, akik ott merik hagyni a rég nem szeretett munkát.
Van, aki fel mer rúgni szokásokat és tradíciókat.
Vannak, akik megvívják saját forradalmukat.
Vannak, akik fel merik ismerni a mintáikat, és el merik vágni a láthatatlan damilt, amely egy életen át teszi őket marionett bábbá.

Van, aki ki meri mondani, hogy szeretne céljára lelni. Az igazi céljára. 
Könnyes szemmel, szemben ülve az élő tükörrel, megérintődve.
Még félve ugyan, de már bátrabban, alig hallhatóan suttogva mondom:
“Szeretnék rálelni, támogass benne! Érzem, hogy többre vagyok képes!”
Az igaz és legeredetibb célomra, amelyre talán termettem, ami talán születésem óta vagy még régebb óta hív. 
Csak én tehetem, és csak én változtathatok, azonban nem vagyok egyedül:
Az élő tükrömön keresztül az egész világ engem támogat!